Hogy is van ez?

Európa 

Európa csodálatos. Menj Bécsbe, s nézd meg Gustav Klimt képeit, igyál meg egy kávét Párizsban, csodáld az életet Toscana lankáin, állj meg a Tirrén-tenger partján vagy a Slieve League felfoghatatlan sziklafalánál, a skót felföldön vagy a Hortobágyon – látni fogod, hogy Európa csodálatos.

Európa beteg. A lelkét veszejti el éppen. Sokan és sokféleképpen magyarázzák ezt a folyamatot, de egyre többen gondolják ugyanazt s ugyanúgy.

A Liberation című francia lap (hozzá képest a Népszava egy nyilas újság) január 23-án hosszú interjút közölt Francois Hollande-dal, a francia szocialisták elnökjelöltjével, aki a jelenlegi közvélemény-kutatások adatai szerint le fogja győzni Sarkozyt. Nos, Hollande az interjúban egyebek mellett ezt közli a francia közvéleménnyel:

„Az én ellenfelem nem egy ember, nem egy párt. Az én ellenfelemnek nincs arca, mégis ő uralkodik rajtunk: ez pedig a nemzetközi tőke.”

Íme hát, a leendő francia köztársasági elnök szavai a legbalosabb francia lapban. S talán nem véletlen, hogy ez az idézet nem futott be nagy karriert a hazai sajtóban, pedig a hazai sajtóban nagy karriert szoktak befutni a francia lapok cikkei, a nyugati politikusok szavai, ha Orbánt gyalázzák. De ha a leendő francia köztársasági elnök ugyanazt mondja, amit itthon az „antiszemita”, „Európa-ellenes”, „rasszista”, „soviniszta” címkékkel felruházott páriák, akkor a francia sajtó nagy barátja, Várkonyi Tibor bácsi nem siet közölni a Népszava olvasóival a hírt.

Mert nem illik bele az itthoni világképbe.

Mert az itthoni világkép szerint a nemzetközi tőke szent és sérthetetlen, s aki bántja, az nem lehet tagja az európai klubnak.

Virtuális világban él a meghatározó európai értelmiség és újságíró-társadalom, s abban élnek hazai követőik is. Már régen nincs az a világ, amelyben ők hisznek, már régen nincs mindaz, ami ellen ők kérlelhetetlenül harcolnak, már régen más a legfőbb ellenség, de ezt ők nem vallhatják be, mert akkor összeomlik az életük és a virtuális világuk.

De a valóság egyre feszültebben figyel. „A törvény szövedéke mindig fölfeslik valahol.” S ha olvasgatjuk a nagy nyugati lapok cikkeihez írt olvasói kommentárokat, megint csak megnyugodhatunk: a nyugati ember is látja, tudja, érzi mindezt. Tudja, hogy „ami van: széthull darabokra”…

De addig is Bolgár Györgyöt és Arató Andrást fogadja Brüsszelben Neelie Kroes, s meghallgatja a panaszt a magyar sajtószabadság végéről. Így természetes, hiszen Neelie Kroes része a rendszernek. A virtuális világ egyik legfőbb őre Európában. Ő a Mátrix Smith ügynöke. Őhozzá járultak panaszkodni az alsóbb beosztású értékhajléktalanok. S a minap még jómagam is azt mondtam egy interjúban, hogy ha rajtam múlt volna, nem veszem el a Klubrádió frekvenciáját, mert hát virágozzék száz virág. Tévedtem. Senki sem vette el a frekvenciájukat. Azóta kiderült, hogy a pályázaton a minimális 55 millió forintos „kikiáltási árnál” kétmillióval ígértek többet, míg a győztes húszmillióval. S az nyert, aki többet ígért. Ugyanezek az értékhajléktalanok, akik most fellármázták Európát, és Smith ügynöknél előszobáznak, állandóan a versenyre hivatkoznak. Szerintük a verseny és a piac kell eldöntsön mindent. Bolgár 2009. október 28-án a Danubius és a Sláger rádió ügye kapcsán még ezt mondta: „Milyen alapon döntenek arról, hogy ki működtesse a rádiót, kapja meg a frekvenciát? Az egy verseny kérdése, nem lehet azt mondani, hogy Danubius és Sláger, illetve a tulajdonosok jól csinálták, ezért örökre az övék. Nem, ki van írva, hogy ennyi évre kapják meg, s utána egy pályázatot hirdetünk, aki a legtöbbet ajánlja, s a legjobb feltételeket, azét fogjuk elfogadni.”

Tehát éljen a piac és a verseny – kivéve, ha saját magunkról van szó. Akkor nem érvényes mindez, akkor megyünk Smith ügynökhöz panaszra.

Itt ér össze Hollande legfőbb ellensége és a Mátrix szolgálóinak aljassága.

Itt érhető tetten, mi folyik Magyarország és a kétharmados többséggel megválasztott magyar kormány ellen.

Európa csodálatos. És beteg. És még megmenthető. Csak szét kell zúzni a mátrixot, helyükre kell tenni a mátrix szolgáit, és meg kell nevezni a legfőbb ellenséget. Jó úton járunk.

Méltóság és demokrácia

Aki csatlakozik egy szövetséghez vagy szervezethez, mindig felad valamit az önállóságából, hiszen neki is alkalmazkodnia kell a többiekhez. A szombati tüntetés mégis Magyarországért, a magyar szabadságért, az állam viszonylagos függetlenségéért, önrendelkezésének maradékáért üzent az Európai Uniónak. Hogy mégis miért, arra egyszerű a válasz: a szövetség csak addig szövetség, amíg a benne részt vevők egyenrangúak, és nem egyoldalú diktátumok, nem zsarnoki uralmi törekvések tartják össze tagjait. Ezzel szemben különösen az utóbbi időszak azt mutatta, hogy az unió tagjait itt, Európában nem azonos mércével mérik, hogy az Európai Bizottság a Nemzetközi Valutaalappal szövetkezve diktátumokat fogalmaz meg, és pénzügyi eszközökkel zsarol tagországokat. Az Európai Bizottság adminisztrációja országok kormányainak akar törvényt szabni, törvényeket írni, pedig ezek normális körülmények között csakis az országok belügyei lennének. Ez a senki által sem választott testület választott nemzeti parlamentek helyett, azok feje fölött akar összegyúrni egy önmagából kiforgatott, nemzeti sokszínűségétől megfosztott Európát. Ennek érdekében egyre mélyebben és erőszakosabban hatol be a népek életébe, pusztítva saját kultúráját, egyéniségét, hogy megfossza önazonosságától, öntudatától. Miközben Európára hivatkozik, mindezektől megfosztja magát Európát is, sorvasztja hagyományos kultúráját, és alárendeli külső gazdasági érdekeknek, azaz közreműködik Európa gyarmatosításában. És most a rebellis, a szabadságát óvó, a saját útját kereső Magyarországot leckézteti, vele szemben fitogtatja látszólagos vagy valós erejét, általa akar példát állítani arra, hogy minden népnek csak az általa kerített karámon belül lehet mozgástere.

Január 21-én ez ellen tüntetett mintegy négyszázezer ember (ez a Belügyminisztérium becslése – a szerk.) Budapesten. A csendben vagy énekelve vonuló sokaság azt üzente elsősorban az európai bürokráciának, hogy nem akar gyarmat lenni – még az Európai Unió égisze alatt sem. Nemzetiszínű zászlóinak erdejével, táblái, feliratai tömegével jelezte, hogy magyar marad, fővárosával, városaival és falvaival, a trianoni diktátumokkal elcsatolt területeken és a világban szétszóródott magyarságával együtt. Ebben a tömegben senki sem ordítozott magából kikelve, mint Cohn-Bendit a fölénk tuszkolt Európai Parlamentben, senki sem harsogta a demokrácia szólamát, mint itthon és Brüsszelben a globalista liberálisok, zöldek és álbaloldali fizetett ügynökök. Ez a tömeg volt most a „nyugodt erő” Európában, ez képviselte most a méltóságot, a függetlenséget és a demokráciát. Hasonlóan viselkedett ez a sokaság az utcán, mint a magyar miniszterelnök néhány nappal előbb az őt megalázni készülő Európai Parlamentben egymagában: higgadtan, méltósággal és öntudattal, mondhatni, európai eleganciával, szemben az őrjöngőkkel, a szellemi szakadtakkal, az igazságtalanság beteg bajnokaival. A magyar emberek ezzel a nyugodt vonulással most azt is értésére adták mindenkinek, hogyha az ország vezetője kiáll az országért és a magyarságért, akkor az ország és a magyarság is kiáll vezetőjéért. Értésére adták a hazai honvesztőnek és a brüsszeli bürokratának, Gyurcsánynak és Cohn-Benditnek egyaránt.

Az út a Hősök terétől a Kossuth térig, az ország házáig ezúttal jelképesen a „magyar út” volt maga. Láttunk az elmúlt években ezen az útvonalon sokféle tüntetést, kisebbet és nagyobbat, felemelőt és megalázóan visszataszítót a másság jegyében, láthattunk „bohóctüntetést”, és láthattuk, milyen egy hatalommániás kormányfő idején a véres rendőri brutalitás a békés tömeggel szemben. Most azonban a dalok, az éneklők és a csendben haladók mind a magyar kultúrát idézték. Most ezen az úton a magyarság vonult. Sötétedéskor a fáklyák és a mécsesek a saját utat világították, és ezek fényénél láthatták a mellettünk álló lengyelek, litvánok, írek, skótok, olaszok, franciák, németek is a saját útjukat. A rend őrei végig az úton most valóban a rendet őrizték, és nem akadt tennivalójuk. Mert a magyarság rendet akar a saját hazájában éppúgy, mint Európában, de a szabadság, az emberi és nemzeti autonómiák, az önrendelkezés és a közösségi szellem rendjét, nem a terelgethető tömegtársadalomét, nem az akarnok bürokraták, és nem a pénzuralom zsarnokainak a rendjét. Az a veszett kampány, amelyet a világban folytattak Magyarország ellen, lecsendesül talán, születik valamilyen megegyezés, és az unió sincs abban a helyzetben, hogy a végletekig feszítse a húrt. Nekünk pedig amennyit ártottak a rágalmak, a mocskolódások, mára annyit használtak is. A szombati tüntetés azt mutatta meg elsősorban, hogy mintha összeállnánk újfent, mint egykori szabadságharcaink idején. És ebben az újfajta szabadságharcban nem is vagyunk már egészen egyedül. Az európai népek igazságérzete – föl- föltámadva néha – lehet nagyobb erő, mint amivel a liberalizmus terroristái számolni képesek.

Bíró Zoltán

megjelent: MHO    www.magyarhirlap.hu/velemeny/meltosag_es_demokracia.html

Böjte Csaba ferences rendi szerzetes gondolataival és a Kormorán zenéjével kívánok boldog Új Esztendőt az itt blogoló barátaimnak:

---------------------------------------------------------------

Kimentem Kismuncselre, a Kárpátok déli vonulatára, hol egy elfelejtett kis bányásztelepülés mint az elmúlt évek mementója roskad bele a tájba. Eljöttem ide, Isten háta mögé, ahonnan mindenki elmenekült, válaszért, megvilágosodni.

Tél van, ropog a hó a talpam alatt. Minden lépés jólesik. Sétálok a létben! Vagyok! Számlálatlanul telnek a percek! Elindultam, és elindulnak bennem a gondolatok. Megfogalmazom.

Az első érzés, mely hívatlanul belém költözött: milyen csodálatosan tiszta és finom itt fent a hegyekben a levegő! A nagyvárosban minden egyes lélegzéssel tüdőnkbe beáramlik a társaink tüdejét megjárt, a kipufogó gázokkal, porral, füsttel fűszerezett massza. Itt a hegyek között érzem a friss levegő ízét, zamatát, amit harapni lehet, szinte herseg a fogam között a tiszta életerő. Minden egyes légzés ajándék. Jólesik levegőt venni, tüdődön keresztül eggyé válni a tiszta természettel. Behunyt szemmel a bensőmön keresztül érzem a tájat, a hegyeket, a havas fákat. Néhány légzés, és már biztosan tudom, hogy élek, hogy jó helyen vagyok.

Mint tikkadt vándor miután a tiszta hegyi levegőből oltottam szomjamat, eszmélődő figyelmem a két szemembe költözik. Csodálom fentről, a gerincről a kilátást! Tekintetem csak ugrál a ragyogásban, mint újszülött kisbárány a tavaszi zsongásban. A horizont széléig ‒ megszámláltam ‒ nyolc hegygerinc ágaskodó hullámtaraja lakja be otthonosan ezt a csodálatos világot. Mindenik hegyfolyam ugyanolyan, és mégis egészen más. Játékos szeszéllyel hullámzik a vörösbe hajló, szép, szürke bükkerdővel borított hegycsúcs, majd aléltan a mélybe hull, hogy amott szilajon ágaskodva, komor zöld fenyőerdővel borítva újból az ég felé törjön. A táj minden egyes hajlata pajkosan más! A Kárpátok a jó Isten földre álmodott szimfóniája! A hegyvonulatok, mint szemérmes lányok, könnyű stólájukkal a reggeli áttetsző ködben incselkedve elragadják a tekintetem, és megbabonáznak. Vég nélkül kell gyönyörködni bennük! Állok és nézem a csodát. A Nap a vállam felett velem együtt fürdeti arcát a szelíd kis dombokban, melyek a látóhatár szélén szilaj bércekké nőnek, ő is lágyan körbehordozza ragyogó tekintetét, felfénylik áldó sugarától egy-egy tisztás, erdőfolt, hegygerinc.

Nézem a tájat, ez Erdély, az én szülőföldem, és bár nem teltem be a látottakkal, mégis lassan figyelmem a fülembe vándorol. Csend van, a lakott élő világ csendje vesz körül, melyben zavartalanul otthonra talál a játszadozó könnyű szellőben lengő ágak lágy nesze, a távolban párjukat hívó madárkák dala, és a tétova lépéseim alatt ropogó hó. A fülem is jelzi, jó nekem itt, a testvéreim között a természetben otthon vagyok!

Barangolok az elhagyott tájon, felettem az istenadta tiszta, csodaszép, kék ég, minden légzés egy harapás az egészséges friss levegőből. Taposom az araszos hó alól kitüremkedő, lekaszálatlan füvet, kerülgetem a széthordott épületek törmelékét. Itt egy lépcső, mely nem vezet sehova, hisz mögötte egy gödör ásítozik, amott egy szilaj kis kéménydarab áll ki a földből, kormos belseje érdekes színfolt a fehér ragyogásban. Megállok egy-egy galagonya- meg hecsedlibokornál, vörösen izzanak a termések a napfényben. Nagyon jó rágcsálni fagycsípte, savanykás gyümölcsüket, egyszerű ízek, sok vitaminnal, életerővel! Az ingyen lakomán kosztos társaim a cinegék. Felettem vijjogva köröz egy héja, csodálkozik, hogy embert lát itt, ahol annak idején egy kisváros állt. Igen, tizenöt éve még minden váltásban négyszáz bányász ereszkedett a föld alá, hogy felvegye a harcot a sziklában lapuló uránérccel, hogy verejtékes munkával kenyérré váltsák a halált. A téli friss hó a ragyogó napfényben szépen öltöztet, és mindent sejtelmesen eltakar. Nem fáj ez az elmúlás!

Bejárom hajdani kis plébániám területét. Én tudom, hogy itt, e szederrel befutott romhalmaz valamikor pékség volt, amott, ahol az a pár törött tégla vöröslik a napfényben, ott állt az óvoda, arrébb, szép sorjában az iskola, a posta, az orvosi rendelő. Lentebb, ránehezedve a tájra az irodák álltak, föléjük tornyosult az akna szájában a torony a felvonó dobjával. Most semmi, málló fundamentumok, a hó alól kikandikáló törmelék és itt-ott néhány kis lakóház. Az intézmények közül egy ablaktalan vak épület áll még, a kocsma, de mára már az is feladta létét, romosan várja a végzetét, tavasszal téglákra szedve elhordják nyomtalan.

Sétálok, körülöttem a szép fehér hó alatt a hallgatag történelem. Olyan sok emlék, élmény, kérdés kóvályog bennem! Az egyik hosszú lakóbarakk végében egy kis kápolna állt. Emlékszem, tizenöt évvel ezelőtt még az volt a legnagyobb gondunk, hogy nem férünk be mindannyian év végén hálát adni a nagy Istennek. Abban az évben, 1995-ben, emlékszem, ötvenkilencen gyűltünk össze a misére, a kápolna végében a hosszú folyosón emberek álltak, és imádkoztak. Aztán bezárt a bánya, az emberek vártak egy darabig, majd tétován elszéledtek, s velük olvadt a városocska, mint tavaszi hó a napfényben.

Most megint év vége van, és pénzügyi válság, és úgy tudom, hogy akik elmentek innen, sajnos, azok sem értek haza. Adományokat hoztam. Körülbelül tíz lélek él itt, öt ajtó mögött. Mindent szétosztok, végül egy zsák plüssállatocska maradt: maci, béka, elefánt, egérke, zsiráf. Nagy az öröm, ők az én itthon maradt testvéreim.

Elbúcsúzom, elindulok hazafelé, de a lábamnak nem akaródzik lemenni a hegyről. Válaszokért jöttem, de csak kérdések kóvályognak bennem. Miért mennek el innen az emberek? Miért jobb egymás hegyén-hátán tülekedni a nagyvárosokban? Nagyapám még adót fizetett a föld után, az állatok után is kvóta volt kivetve, mit le kellett adni. Most mindenért támogatást osztogatnak, és mégis elhagyott a vidék. Támogatást kap az, aki lekaszálja a szénát, és támogatást kap az is, aki állatot tart. Szabadon lehet gazdálkodni, azt vethetsz, amit akarsz, és mégis megműveletlenek a földek! Tudom, hogy így van, hisz mi tartunk huszonöt tehenet, nincsen saját legelőnk, lent a Maros partján vannak egész nyáron az állatok, de senki nem kérdi meg, hogy kié ez a csorda. Itt fent is rengeteg legelő van, nyáron derékig ér a szép, havasi széna, mégsem kell senkinek, majd tavasszal meggyújtják, és ég minden, mint a tatárjáráskor. Hihetetlenül sok a hecsedli, a felhagyott legelőkön mindenütt ott vöröslenek a bokrok, a sok érett gyümölcs pompázik a téli napsütésben, nem kell senkinek. Egész nap itt voltam a hegyen, mögöttem a nagyváros, az út szélén rohad a fűtésre jó száraz hulladék, de egyetlen tűzifával rakott szekeret nem láttam. Nézem a végtelen tájat, és nem látok szénaboglyát, gazdasági épületet, a hóban nincsenek elkószált jószágok lábnyomai.

Bandukolok a hóban! Múlóban az év, az Úr 2011. esztendeje! Az, ami ma Kismuncsel, az lesz holnap egész Kelet-Európa? Elmennek fiataljaink, és a magukra maradt nyugdíjasok lassan felélik környezetüket?

Szép a táj, lakható, a föld terem, gazdag, barátságos, úgy érzem, hogy csak belőlünk fogyott el az életerő! Miért jó a sokmilliós városba menni, jobbágyként taszítani mások szekerét? Haláltáncot jár a világ!? Pedig mindenki érzi lelke mélyén, hogy vágyik a szülőföldjén egy kis otthonra, családra, kacagó vidám gyermekekre, unokákra. Vágyik gyümölcsfákra az udvaron, virágzó rózsatőre a szelíd kispatak partján, és mégis a fülledt nagyvárosok csillogó reklámjait bámulva, bambán menetel, kiszolgálva a fogyasztás telhetetlen isteneit. Persze mindent meg lehet magyarázni, van válasz bőségesen, de valahogy itt olyan meztelenek azok a városi válaszok. Itt a hegyen a ragyogó, istenáldotta szép tájban bennem csak kérdések fogalmazódnak meg. Őseink ezer évvel ezelőtt talán százezren sem voltak a honfoglaláskor, és csak innen, Erdélyből ‒ sokak szerint ‒ az elmúlt húsz év alatt 400 000 ember ment el. Miért?! Ki számolja azokat, akik elmentek, és ki tartja számon azokat, akik itthon maradtak?

A bőségesen csordogáló kérdések elől félreállok, nézem a tájat, gyönyörködöm. Szép a szülőföldem! Egyet tudok, én egészen biztos, hogy itthon maradok, és az új esztendőben konok kitartással újból elindulok!

Szeretettel, Csaba testvér

---------------------------------------------------------

Már idejét sem tudom, mióta mondogatják, hogy Gyurcsány Ferenc nem normális.
A legtökéletesebbet ebben a témakörben Csermely kolléga alkotta, még évekkel ezelőtt.
Az ő diagnózisa így szólt: „Gyurcsány Ferenc egy hülye.” Igen.
De most nevezett Gyurcsány Ferenc minden bizonnyal még legelvetemültebb ellenségeit is meglepte.
Az, hogy felszólítja képviselőtársait, mondjanak le mandátumukról, aztán majd ő megmondja, ki lesz képviselő – nos, ez valljuk be, mégsem szokványos „ügyintézés”.
Gyurcsány elvesztette a fejét.
Az önuralmát.
Az ítélőképességét.
Gyurcsány úgy döntött, felégeti a hidakat.
Gyurcsány fél a bírósági eljárástól.
Azért mondogatja napjában ezerszer, hogy ő nem fél, és hogy őt aztán tényleg nem lehet megsebezni.
Gyurcsány fél a jövőtől.
De a legjobban attól fél, hogy elfelejtik.

Ennek a nyomorult, szerencsétlen embernek nem maradt semmi egyebe, mint a politika és a hatalom.
És legfőképpen a hatalmi játszmák.
A sötét hátsó szobákban eldőlő, mocskos kis alkuk.
Ez az ő világa.
És senkit se tévesszen meg, hogy Gyurcsány Ferenc milliárdos – ez ügyben azért nincs még börtönben, mert bizonyos ügyei elévültek.
Gyurcsány nem tud mit kezdeni a vagyonával.
Az őt (már) nem érdekli.

Még senki sem tudta, hogy kicsoda ő, amikor a Mozgó Világban írt egy tanulmányt, amelyben kifejtette:
nemsokára annak lesz igazi hatalma és befolyása, akinek hatalmas a vagyona.
Igen, neki erre kellett minden.
Csalás, kiskapu, összeköttetés, ügyeskedés, törvénytelenség, az Apró-klán befolyása, minden-minden, a vagyonhoz vezető mocskos út csak a hatalomért kellett.
Gyurcsány a börtöntől sem retteg annyira, mint az ismeretlenség homályától.
Az elfelejtettségtől.

Gyurcsány a machiavellizmus alfája és ómegája.

A l’art pour l’art hatalom prófétája és Pinocchiója egyszerre.

Ötszáz év börtönt is vállalna, ha biztos lehetne benne, hogy egyszer újra övé lesz a hatalom.
Hogy övé lesz minden.

Gyurcsánynak már régen nem Orbán az ellenfele, az ellensége.

Gyurcsánynak a Valóság nevű nagybátyánkkal van baja, őt veszítette el.

És most elszánta magát a legutolsó lépésre.

Nyilván azt gondolja, módfelett agyafúrt trükköt eszelt ki, és sikerül sarokba szorítania saját párttársait, saját frakcióját, saját pártját.

Pedig aki nem debil, az alighanem pontosan tudja, ez a lépés tényleg csak a pártból való távozás és egy új párt gründolásának a forgatókönyve.

Gyurcsány páni rémületében most elérkezettnek látja az időt, hogy belefogjon a régi, dédelgetett álom megvalósításába.
Bármi áron.
Most éppen saját képviselőtársain készül keresztülgázolni.
De ebben sincs semmi újdonság.

Ugyanígy gázolt keresztül mentorán és pártfogóján, amikor elérkezettnek látta az időt.
A különbség csak annyi, hogy akkor tényleg az ő ideje érkezett el.

De mint mondtam, közben elvesztette kapcsolatát a valósággal.
Nem érti meg, hogy ebben az országban nála jobban talán senkit sem utálnak.

Ez most a végjáték.

S lám, van, akihez képest még az MSZP is szimpatikus tud lenni.

Ennyi, amit a Magyar Szocialista Párt megköszönhet ennek a nyomorultnak.

Bayer Zsolt (MHO)

Az élet él, és élni akar - Géczy Gábor from Gabor Both on Vimeo.

Az élet él és élni akar 2. from Gabor Both on Vimeo.

Két hír kommentár nélkül:

Tíz eurót ér a franciáknál a legbetegebb közszeméremsértés

--------------------------------------------

keloid.blogter.hu/463992/horn_nem_kepes_meghalni

keloid:

"A hunhír egy hungarista-náci hírportál, objektivitására jellemző:

"Hasonló eset a gyurcsányi 2006-os mészárláskor történt"

ahol elvakultságukban egy nevet nem képesek pontosan leírni, ráadásul mészárlásról vizionálnak a 2006-os események kapcsán!

Mindenkit aki a hunhírre hivatkozik szánalmas, gyengeelméjű idiótának tartok!"

------------------------------------

A válaszom, amit keloid törölt:

Hogyisvanezte:

"Már megbocsáss, de te még egy viszonylag egyszerű szöveget sem tudsz helyesen értelmezni. A mondat második felét meg aljas módon elsikkasztottad:

"Hasonló eset a gyurcsányi 2006-os mészárláskor történt, amikor gumilövedékkel ugyan, de fehér botos vak fiatalemberre lőttek..."

Az -i melléknévképző a név végén, tehát az írásmód helyes. De minek is magyarázom ezt egy olyan idiótának, aki még magyarul sem tud?"

--------------------------

Erre keloid:

keloid:

"hogyisvanezte, beánál hagyott nagyszerű kommented után nálam tiltólistán vagy, TAKARODJ!!"

------------------------------------------------

Nos, hogy mi volt az az ominózus hozzászólás? Íme:

Hogyisvanezte:

"Biztos bennem van a hiba, de tartok tőle, hogy ítéletnapig bámulhatnám Keloid, vagy Louisbond bamba arcát, mégsem fedezném fel a rokoni vonásokat..."

beatuss.blogter.hu/464075/gondolkozz_rajta

Keloidnak persze nem a Beánál írt hozzászólásommal volt problémája, hanem azzal, hogy lelepleződött a hazugsága és hogy mennyire járatlan a magyar nyelvtanban. Fényes bizonyíték erre, hogy minden más hozzászólásomat meghagyott, kivéve amelyikben a HunHír hivatkozás href.hu/x/ewt5   szerepelt.

Kelo pajtás, fáj az igazság? Ennyire nem bírod a kritikát?

Kívánok neked, további jó kapirgálást a szemétdombodon!

Gondolom, sokan hallották már a címben szereplő hasonlatot. Olyankor szokták mondani, amikor valaki pórul jár, hátrányt szenved. De vajon mi lehet az a torkosborz, és főleg mit és hogyan szív? Pórul jár-e a torkosborz?

Íme a rozsomák (népiesen: torkosborz, latinul: Gulo gulo, angolul: wolverine):

"A rozsomák a menyétféle ragadozók legnagyobb testű faja. Népies neve: Torkosborz. Jelenleg a Gulo nembe besorolt egyetlen faj. Skandináviában, Kelet-Európa északi részén, Észak-Ázsiában és Észak-Amerikában él, szinte kizárólag a tajgán (fenyőerdőkben) és a tundrán. A Baltikumból, Lengyelországból, Északnyugat-Oroszországból a történelem alatt szorították ki, ezekre a területekre az utóbbi évtizedekben újra visszatér. Amerikában olykor egész délen is megjelenik, láttak már rozsomákot Kaliforniában is. Csak ott található, ahol ellensége: a farkas nem."

(Erre még a videóknál visszatérünk.)

"2007 nyarán az állat Magyarországon is nagy riadalmat keltett, amikor Balatonvilágoson több példány is elszabadult, és komoly károkat okozott. Az állatot egy turistacsoport hozta be az országba.

Egy felnőtt rozsomák teste 60–70 cm hosszú, a farka 15–25 cm, testtömege 22–32 kg. A nőstények legalább 10%-kal rövidebbek, a súlyuk pedig általában 30%-kal kisebb. A menyétfélék legnagyobb faja, medveszerű, zömök, izmos testű; a bundája hosszú és tömött. Lába hosszú, széles mancsának ujjai között bőrhártya feszül. (Ez a hóba süllyedését csökkenti). Állkapcsa nagyon erős. Egy kisebb medvére emlékeztet, azoktól az oldalán végigfutó világos sáv különbözteti meg.

Nyáron a lemmingeket ássa ki, a rénszarvas- vagy jávorszarvas-borjakat próbálja elfogni, a tundrán portyázva a télről maradt tetemeket és gyümölcsöket fogyaszt.
Télen az addig nehézkes állatból harcias ragadozó válik: a havon nesztelen siklással meglepi a fajdokat, havasi nyulakat. Bőrhártyás mancsaival a havon futva a nagyobb és gyorsabb állatokat is legyűri (akik nyáron elfutnának előle). Más ragadozók zsákmányát elorozza, a rókát, hiúzt is megtámadja, csak a farkasok elől tér ki. Erős tarkóharapással teríti le áldozatát, amit nem tud megenni, azt elrejti, és később fogyasztja el: a torkos, zabáló névre egyáltalán nem szolgált rá. Ha kell, a medvét is megtámadja, hogy elorozza zsákmányát. Az emberre is veszélyes lehet."

Nézzük, mi a véleménye a rozsomáknak a farkasokról:

...és a medvékről:

Egy szó, mint száz, ez a torkosborz rendkívül bátor, kemény ragdozó. Sem nem szív, sem nem jár pórul, tehát a hasonlatnak nem sok értelme van...